Jakab Rozália

 

    Napjainkban megszûnõfélben van a természetbõl és a természettel élõ ember életformája. Amikor a székely falvak önellátóak voltak, a foglalkozási ágak szorosan kapcsolódtak minden vidék gazdasági és társadalmi adottságaihoz.

    Farkaslaka határa dombos vidék. Ez a dimbes-dombos határ nem volt alkalmas, hogy földmûveléssel eltartsa egyre szaporodó lakosságát. Az éghajlat viszonylag zord, de a domborzat sajátossága, a gazdák szakértelmével párosulva tág lehetõségeket nyújtott a juhtenyésztésnek.A farkaslakiak alapfoglalkozása a szénégetés mellett a pásztorkodás volt. A juh minden idõk egyik alapélelmét és ruházatuk alapanyagát adta.

    Így alakulhatott ki a juhok finomabb bõrének felhasználásából a bunda készítése és lett a farkaslakiak számára a háziipar egyik formája, illetve többek számára megélhetési lehetõség. A faluban többen is foglalkoztak a bõrök csávázásával, kikészítésével és bundavarrással, hímzéssel. A székelység szerette díszíteni mindennapi eszközeit, ruházatát. Sohasem hivalkodóan, de gyönyörködtetõ módon. Az öltözet alapanyaga jó minõségû és szép volt. Tökéletes technikával és ízléssel állították össze. Ilyen volt a farkaslaki cifrabunda is.

    Ez a ruhadarab derékig érõ; nõ is, férfi is használta. Ujjatlan, azért nevezik lájbibundának. Egész bõrbõl szabták a hátat és az elõket is. A bõröket teljesenhasznosítják. A széleken kiesett darabokat felhasználták sapkabélésnek.

    Az öreg Orbán Áron bácsitól hallottam – aki rég meghalt –, hogy a menyasszony staférungjából nem hiányozhatott a cifrabunda, de a fiatal legényecske is cifrabundában állott be a legények sorába. A cifrabundát a templombamenõk öltötték magukra, hazatérve összehajtották, s betették a fiókos kasztenbe. Mindennapi viseletre csak az elvásottat használhatták. A múlt század elején még általános volt a divatja. Mára csak a nagyon öregek emlékeznek rá.

    A Kalóz utca felsõ felét sokáig Csávásdombnak nevezték, bizonyítván azt, hogy itt sok volt a szûcs („szõcs”, ahogyan Farkaslakán emlegetik õket). A XX. század elsõ felében Farkaslakán 10 parasztszûcs is élt még a mesterségébõl. Igaz, akkor még a szomszéd községek lakói is itt dolgoztattak. A bõrt maguk érlelték, õk készítették elõ a munkára. A hetvenes években halt meg az utolsó bundavarró asszony: Albert (Geci) Pistáné Eszter néni. Édesapja híres bundakészítõ mester volt annak idején, testvére, Berta néni is. Többen tanulták tõle inasokként a bunda hímzését. Eszter néni mondta el, hogy a szûcsök segédeket tartottak, akik számára nemcsak keresetet jelentett ez a munka, hanem így sajátították el a mesterséget. Este csak akkor mehettek a segédek vizitába, ha a mester által meghatározott számú tulipánt, vagy cifrázatot kihímezték.

    A mesterek házának, vagy a ház ereszének egyik sarkában cserezték a bõrt, ezt télen hideg helyen nem lehetett tartani. Ha leány volt a háznál s jöttek a viziták, sokszor megtörtént, hogy a tréfát szeretõ legények – hazafelé indulva – észrevétlenül felkavarták a cseres kádat, de gyorsan takarodtak is el, mert a cserzett bõrnek nagyon kellemetlen, orrfacsaró a bûze. Elõfordult, hogy egy bõr a kádban felejtõdött és túlérlelõdve tönkrement. Átvitt értelemben innen származhat a „cserben maradt” mondás. A bunda alapszíne megtartotta a juhbõr fehér színét. A bõr gyapjas része a belsõ felén maradt. A szûcs szabta, varrta, de a cifrázást, boglározást, pitykölést inkább az asszonyok végezték. Albert István (szül. 1900) az utolsó farkaslaki szûcsnek, Jakab Mózesnek a veje így emlékezett: "Apósom a mesterségét az apjától tanulta itt a faluban. A cserzõkád télen a lakóházban, velük egy helyiségbenvolt, mert annak meleg kellett. A bundákat a környékbeli faluknak is õk varrták az anyósommal és a feleségemmel. Apósomat még én is hordoztam eleget lószekérrel a vásárokra: Korondra, Parajdra, Gyergyóba, el egészen Brassóig." Orbán Gábor (szül. 1903) is szûcscsaládból származott."Édösapám, Orbán Gáspár (szül. 1873) mészáros és szûcsmester volt. Foglalkozott bundavarrással is. A bõröket nannyó érlelte, édösanyám a kiszabott bundákat cifrázta, pitykölte. De ebbe besegítettek a szomszédokból, rokonokból a fehérnépfélék. Sokan dolgoztak, különösen tél idején volt idejük hímezni. A kész darabokat nannyó ládába rakta, apó és apám szekérrel hordták a vásárokra."

    Gönczi Gáborné, Albert Margit is farkaslaki szûcs család utóda. Nagyapja, Fancsali Gergely (szül. 1865) családja tagjai bundás szûcsök voltak. "A lakóház télen egyúttal szûcsmûhely is volt. Még gyermekkoromban rendeltek egyegy férfibundát Kecsetbe is, az egyszerûbb volt, csak a széleken volt körbe koszorúzva apró szélmintával. De visszaemlékezem arra a virágos bundára, amit még nagyapámék varrtak, s mi féltve tartottuk sokáig, mert az õ munkájukat õrizte. Lájbibunda volt, fekete irhával körbeszegve. Nagyobb virágcsokor a hátán volt, alul. Elöl a gombolás mellett fehér zsinórozás díszítette, amelyet a felsõ felénél rozmaringleveles virágcsokor fejezett be. Elöl a két alsó sarkában is kisebb virágcsokor volt, s a pipazseb is cifrázott."

    A cifrabundát zsinórozással is díszítették a mellrészen. A kopasz irhát keskenyre vágták és a szíjat négy ágból zsinórrá fonták. A zsinórozást irhafûzéssel fogták le, egymás alatt lefelé a mellen. A zsinórhurkok az egyik szélen egyúttal gombházat is képeztek. Az ellenkezõ oldalon irhából sodort gombok sorakoztak.

    Hímzésre több színnek az árnyalatát használták, kedvelt volt a zöld, a bordó, néha a kék. Élénk, meleg színhangulatúak. Hímezni kezdetben festett gyapjúfonalat használtak, de ez borzolódott, utána selyemfonalat is próbáltak, végül a legjobb eredményt a fényezett hímzõ gyapotfonallal érték el. A legkedveltebb virágmotívumok a rózsa és a tulipán, a rozmaring és a gyöngyvirág voltak. A csokros tervezés jellemzõ az itteni bundára; a perem mentén indás díszítést alkalmaztak, rozmaringlevelekkel. Öreg Dénes András ma is csodálkozva emlegeti, hogy gyermekkorában a szomszéd Berta néni elõrajzolás nélkül milyen gyönyörûen hímzett. Természetesen erre külön varrótût alkalmaztak, rendszerint háromélû tû volt a használatos.

    A cifrabunda fénykora Farkaslakán lejárt. A szûcsök elfogytak, a sima bundát is csak az öregek viselik. Ma ezt a bundát nem hímezik, barnára festik.

    Kecsetben azonban lelkes, tanult emberek idejében felismerték a cifrabunda értékét. A református lelkész még a múlt század elsõ felében kötelezte a falu lakóit, hogy abban jelenjenek meg úrvacsoravételre. A tiszteletes asszony szervezésében híres tánccsoport alakult. A férfi táncosok fehér harisnyát, csizmát és Farkaslakán varrt cifrabundát hordtak,a nõk fekete és piros fonalból hímesen szõtt szoknyát és mellényt, magas nyakú inget és magas szárú fûzõs cipõt. Kecseti Kaláka címen nagy hírre tettek szert, eljutottak szerepelni Budapestig.

    Tamási Árontól olvasom, és nem állhatom meg, hogy ne idézzem kis írását kivonatosan: "A Zeneakadémia nagytermében is táncolt a nép.... Délután öt órára volt hirdetve a táncos elõadás. Korábban mentem, de jegyet már nem lehetett kapni. Ilyen esetre még nem emlékszem. Boldog voltam a székelyek sikerében, sõt olyan boldogan kábult, hogy jegy nélkül kerültem egy idegen páholyba, ahol a kiûzetés elõl egy monoklis úr mentett meg… Amit ennek a páholynak a mélyébõl és állva néztem és hallgattam végig, az még csodálatosabb történet…

    Ferenczi Zsizsi székely dalokat és egy székely balladát énekelt. Utána következett a mûsor csontja és veleje: a székelyek kollektív szereplése. Ahogy hét legény és hét leány egymás kezét fogva, nagyon szép és helyes õsi szokás szerint, párosával bevonult a nagy színpadra, zúgó taps töltötte be a hatalmas termet. S amikor a hét pár után, a sor végén Bak Józsi bácsi is megjelent menyecske párjával, a tapsot már nem gyõzte a közönség…

    Hát szépek is voltak ezek a székely leányok, legények. Nem is elégséges az a szó, hogy szépek voltak, azt kielégítõleg csak a ruházatukra mondhatom. Õk több voltak, mint szép: az erõ és az erkölcs együtt. Nemesek, póz nélküliek, igazi emberek. Csak álltak a zúgó ünneplésben: a templomban és a tavaszi napsütésben szoktak így állani. Nem hajlongottak, csak a szívükben.

    A közvetlen kapcsolat megmaradt végig: a székelyek éneke és tánca szerint, a cimbalom és a klarinét hangja szerint. Nem csodálom, mert az én könynyem is a küszöbre jött, amint felsikoltott a klarinét. Pedig én nemcsak eleget láttam és hallottam otthon ilyent, hanem Kecsetben is jártam, amikor ott, szintén a cimbalom és klarinét hangja mellett, megöltek volt egy falumbeli legényt.

    Most is megölték az igazi mûvészet és az igazi élet elleni közönyt, és fõleg megölték a sok silány hamisítványt, amely »székely« jelzõ alatt a háború óta itt Pesten ágál és ront.

    Kiss István kecseti tiszteletes úr, aki tizenöt esztendeje vigyázza õket otthon, most elviheti haza a hírt, hogy gyõztek.Az énekkel, a táncokkal és a söprûvel egyaránt."

    Még egy kis élményem van, ami nem is vonatkozik egészen a mondanivalóhoz, de közvetett kapcsolata van a cifrabundával. Székelykeresztúron a negyvenes években osztálytársam volt Kiss Irma, a kecseti Kiss Kálmán bácsi leánya. Diákok voltunk, fiatalok, faluról városra került gyermekek. Az Irma édesapja, Kálmán bácsi falusi paraszt ember, a negyvenes években országgyûlési képviselõ lett. Utazott Budapestre és Segesváron ült fel a gyorsvonat elsõ osztályú fülkéjébe. Ruházata fekete csizma, fehér harisnya, székely ing és Farkaslakán hímzett cifrabunda volt. Ugyanabban a fülkében úri nõk is utaztak, akik felháborodtak azon, hogy már mindenféle paraszt elsõ osztályon akar utazni. Kálmán bácsi nem szólt semmit, de Kolozsváron felállt, összeütötte a csizmáját és bocsánatot kért, hogy eddig zavarta a hölgyeket, de most már leszáll, mert repülõvel utazik Budapestre a parlamenti ülésre. Különben, mondta: "Kiss Kálmán országgyûlési képviselõ vagyok." Hihetetlen sikere volt közöttünk az Irma elbeszélésének, talán Kálmán bácsinak, talán a székely népviseletne köszönhetõen. Ma sem tudom feledni.